Ez a bejegyzésem kicsit más lesz, személyesebb. 7 évvel ezelőtt teljesen megváltozott az életem: gyermekemnél autizmust és ADHD-t diagnosztizáltak. Ez az élmény önismereti útra indított és hatalmas személyiségfejlődésen mentem keresztül. Az a hír járja, hogy minden okkal történik, viszont amikor nehéz helyzetben vagyunk ez valahogy nem jelent vígaszt.
Bár a nehéz helyzeteket én is mindig nehezen élem meg, van egy dolog, ami segít nekem ilyenkor: a belülről jövő motivációm, ami a célom felé vezet. Erre mindenkinek szüksége van, mert ha nem látja a céljait, elveszettnek érzi magát pont úgy, ahogy én is éreztem magam nagyon sokáig. Ebben a bejegyzésben megosztom veletek a történetemet, hogy ti is erőt meríthessetek belőle és megmutassam, hogyan lehet a nehézségekből is erőt kovácsolni.
Szembesülni a váratlannal
Azt hiszem azt kijelenthetjük, hogy egy anya életében a legnehezebb dolog, mikor a gyermekével történik valami. Ilyenkor bármit megtennénk és a világot is kifordítanánk. De mi a helyzet akkor, ha mindez megtörtént és mégis úgy érzed, hogy csődöt mondtál? Nagyon nehéz az embernek szembesülni azzal, mikor már nem rajta múlnak a dolgok, nem tud befolyással lenni az adott helyzetre és úgy érzi, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Velem is ez történt, ami 7 évvel ezelőtt kezdődött mikor érzékeltem, hogy nálunk a megszokottól eltérően működnek a dolgok. Minden édesanya tisztában van a gyermekneveléssel járó nehézségekkel, amikre már előre felkészítenek minket. Viszont arra nem voltam felkészülve, hogy a gyermeknevelés ezek mellett további kihívásokat is tartogathat, például ha a gyermek speciális segítségre szorul.
A bizonytalanság évei – Az útvesztő, ahonnan nincs kiút?
Itt kezdődött a nehéz része. Még csak 1 éves volt és éreztem, hogy valami nincs rendben. Eleinte csak figyeltem a dolgokat és próbáltam elhessegetni. Mikor már beszéltem róla a családnak is, jószándékúan próbáltak nyugtatni, hogy ez valószínűleg csak a dackorszak és nincsen semmi probléma. A szívem mélyén így utólag visszagondolva mindig is tudtam, hogy nem a dackorszak számlájára írható, de persze próbáltam magam meggyőzni. Ahogy telt az idő és egyre markánsabbak lettek a figyelemfelkeltő jelek úgy kezdett nőni az aggodalmam.
Ezen a ponton nagyon fontos megjegyeznem, hogy mennyire fontos a támogató közeg. Ebben szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis felnőtt létemre találtam egy olyan barátnőt, akiért nagyon hálás vagyok. Végig támogatott mindenben. Rengeteget beszélgettünk, tanácsaival és meghallgatásával folyamatosan segítette és a mai napig is segíti az életem. Ez a mélypontokon mindig hatalmas segítség volt.
Alig múlt 1 éves, mégis úgy éreztem, eljött az ideje, hogy orvoshoz forduljak. A gyermekorvos azzal próbált nyugtatni, hogy a különböző nemek között eltérő lehet a fejlődés és adjak még időt 2 éves koráig. Ebben a pillanatban az volt a benyomásom, hogy nem foglalkoznak a problémámmal, vagy azt gondolják, hogy egy túlfűtött anyuka vagyok, aki mindenen aggódik. Valahogy ez volt az érzésem. Segítséget nem kaptam, a gyermek nőtt, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy valami számomra ismeretlen történik, valami olyan, ami meghaladja a kompetenciámat és az eddigi tapasztalataimat. Ez nagyon rossz érzés volt, nem számíthattam senkitől segítségre. Azt hiszem, itt kezdődött el számomra egy nehéz, de fontos út.
Olyan kihívás elé állított az élet, amiben biztos volt, hogy nem fogom feladni, mert egy anya a gyermekéért tűzön-vízen keresztül megy. Volt egy pár hónapos elbizonytalanodásom, amikor csak haladtam az árral, nem tudtam hova fordulhatnék segítségért, de az ösztöneimre hallgattam. A maximalizmusom, ami gyermekkoromból ered nagyon nagy segítség volt ezen az úton, ha tehát te is azt hiszed, hogy a negatívan csengő tulajdonságok csak rosszak lehetnek akkor itt jegyezném meg, hogy én ebből már rengeteget profitáltam. Természetesen nem minden helyzetben jó és van, amikor megnehezíti a saját életem és munkám, de összességében elmondható, hogy nagyobb részben szolgált előnyömre.
2 éves volt már mikor másik gyermekorvoshoz fordultam és szintén felvázoltam a helyzetünket és olyan dolog történt, amire az előzmények tekintetében nem számítottam. Az orvos együttérzésével támogatott, tudta miről beszélek és azonnal volt egy kialakult kép a fejében, hogy mi állhat a háttérben (annyira hosszú lett ez az út, hogy 6 évig tartott, mire beigazolódott a tézise!!). Beutalókat kaptunk különböző centrumokba számos vizsgálatra és éreztem, hogy végre elindultunk egy irányba. Akkor még fogalmam sem volt, hogy ez ennyire hosszú és nehéz lesz és őszintén szólva nem is tudom, hogy volt ennyi erőm ennyi mindent végig csinálni és még nincs vége.
Fény az alagút végén? – A gyanú, ami mindent megváltoztatott
A rengeteg vizsgálat, elemzés után közölték velünk, hogy mi a gyanú: autizmus spektrum zavar.
„Az autizmus spektrum zavar (ASD) egy neurofejlődési állapot, amely hatással van arra, hogy az emberek hogyan kommunikálnak, interakcióba lépnek másokkal, tanulnak és viselkednek.”
Lehet, hogy ez most durván hangzik, de ez a hír olyan volt számomra, mint ha egy halálesetet közöltek volna. Ültem üveges szemekkel és csak néztem, de nem igazán hallottam mi történik körülöttem. Őszinte leszek, nagyon sokáig tartott, mire feltudtam dolgozni.
Ezt azért írom le nektek, mert biztos vagyok benne, hogy többen vagyunk így ezzel. Sokan nem merik ezt kimondani, mert félnek, hogy mit gondolnak mások. Én viszont szeretnék ezzel minél több embernek segíteni, hogy tudjátok: nem vagytok egyedül és semmi gond nincs veletek, ha nem tudjátok azonnal befogadni az ilyen jellegű helyzeteket!
Ez amolyan gyászfeldolgozási időszak volt nálam. Először tagadtam, hogy ez biztos nem lehet és arra gondoltam, inkább velem lehet a gond. Valószínűleg nem látom jól a dolgokat, és a gyerekkel minden rendben van. Majd jött a düh, mikor haragudtam mindenkire: magamra, az orvosokra, a környezetre, a világra, tényleg mindenkire. Majd végül beletörődtem és elkezdtem keresni a kiutat, hogy hogyan segíthetek neki.
A gyanú említése óta eltelt folyamat volt az önismereti fejlődésem „upgrade” fokozata, turbó üzemmódban, ami felölelt nagyjából 1-2 évet.
Újabb kihívások
Innentől kezdve rengeteg segítséget is kaptunk mind megfelelő óvoda, majd iskola tekintetében. Fejlesztéseket kapott, melyek sokat segítettek és bizonyos területeken hatalmas fejlődéseket értünk el, viszont voltak olyanok is, ahol negatív irányú változást érzékeltünk. Azzal kecsegtettek minket, hogy 5-6 éves kor körül majd könnyebb lesz a helyzet és ez volt számunkra a fény az alagút végén. Azonban nem így történt, sőt…A helyzet egyre nehezebb lett és a gyermek saját elmondása szerint sem az volt érezhető, ami a prognózis volt.
Ekkor már 7 éves volt. Elérkeztünk addigi életünk és az én saját életem legmélyebb pontjára. Úgy éreztem, kudarcot vallottam. Sürgősen külső segítségre szorultunk.
Ezt követően szakemberek segítségével 1 héten belül diagnózist kaptunk: súlyos ADHD.
„Az ADHD egy neurofejlődési rendellenesség, amelyet a figyelem összpontosításának, a hiperaktivitás és az impulzivitás kontrollálásának nehézsége jellemez.”
Ez számomra hidegzuhany volt, soha nem volt erről szó. Majd rengeteg további vizsgálat követte, melyeknek köszönhetően diagnosztizálásra került az autizmus is asperger formájában. Nagyon nehéz volt az út. Még nincs vége, de most már tudjuk, hogy mivel állunk szemben és most sokkal több segítséget kapunk, mint eddig. Bízom benne, hogy most már jól lesz.
A csoda a nehézségek mögött – Különleges gyermek, különleges képességek
A sok nehézség ellenére viszont egy csoda ez az állapot, mert az egyik területen hiányosságai vannak, de cserébe eszméletlen intelligens, amit minden nap csodálok. Nem csak a kortársait, de a tőle jelenleg 2-3 évvel idősebbeket is lekörözi, ovis korában önállóan tanult meg írni, olvasni, számolni. Összead-kivon 100-as számrendszerben, a számokat már végtelenig ismeri. Egy esti vacsoránál 30 másodpercben tanítottam meg szorozni, az érdeklődése nagyon mély és különleges, tudásvágya kifogyhatatlan. Számomra hatalmas kihívás ez az egész, de most már élvezem. A nehézségeket megoldjuk és tudom, hogy jobb lesz és ez folyamatosan az önismereti fejlődésem szolgálja. Akik ismernek mind elmondják, hogy ebben az időszakban akkora változáson mentem keresztül, mint ha egy másik ember lennék. A helyzet ezt kívánta meg és ezt én is érzem magamon.
Tanulságok és remény
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a nehézségek, amelyeken keresztülmentünk, előre visznek bennünket, de ezt az adott helyzetben még nem így értékeljük, ameddig a probléma megoldására fókuszálunk, később viszont kitisztulhat a kép és érdemes lehet egy kicsit megállni és kívülről tekinteni magunkra, majd végig gondolni, hogy miként tudok ebből előnyt kovácsolni? Hogyan fordíthatnám az ezen az úton megszerzett tudást előnyömre? Most már ezen a szemüvegen keresztül szemlélem a dolgokat.
Amennyiben a téma kapcsán kérdésed merült fel, esetleg hasonló cipőben jársz, vagy szeretnél többet olvasni az adott témában írj nekem ezzel kapcsolatban bátran.