Képzeld el, hogy gyerekkorod óta krónikus betegséggel küzdesz, ami jelentősen korlátozza az életedet. Az orvosok gyógyíthatatlannak tartják a betegséget, és te már teljesen reménytelennek érzed magad. De mi van, ha mégsem kell így lennie? Az én történetem azt bizonyítja, hogy a remény sosem hal meg.
A kezdetek
Ahhoz, hogy ezt megértsd, tartsunk egy kis időutazást. 1997-et írunk éppen, amikor számomra furcsa és ijesztő, addig nem megszokott dolgot tapasztaltam. A hasfájás mellett sokkal rémisztőbb dolog szembesített azzal, hogy igenis tudniuk kell a szüleimnek, hogy valami baj lehet nálam.
Eleinte szégyelltem erről beszélni nekik, féltem, hisz gyerek voltam, alig 8 éves. Viszont már ekkor sejtettem, hogy komoly a dolog, ugyanis vér távozott belőlem. 8 évesen orvostól orvosig jártunk, és különféle, még a felnőttek számára is kellemetlen vizsgálatoknak vetettek alá, majd közölték, hogy kórházba kell feküdnöm. Ez 8 évesen nagyon rossz volt; nem akartam távol lenni az otthonomtól, testvéreimtől, kiskutyámtól és a szüleimtől. Rémült voltam, és nagyon féltem, hogy mi fog történni ott velem.
Volt több vérvétel, majd három napon át tartó hashajtás és a vele járó fájdalom és kellemetlenségek, valamint az ezt követő tükrözéses bélvizsgálat. Ezután jött a hidegzuhany: kiderült, hogy egy autoimmun betegségben szenvedek, colitis ulcerosában. Ez egy fekélyes vastagbélgyulladás, ami különféle tünetekkel járhat: hasfájás, bélvérzés és a fellángolások alkalmával súlyos hasmenés szinte mindentől, ami az emésztőrendszeren áthalad. Ezek a fellángolások akkoriban még kiszámíthatatlanok voltak, látszólag nem volt semmi tényező, ami ezt befolyásolta. Nem ismertük ezt az állapotot, akkoriban ez a betegség még nagyon ritka volt, főleg gyermekek körében. Ez inkább a felnőtteknél jelentkezett, de még náluk sem olyan nagy számban, mint napjainkban.
Innentől kezdve indult be a lejtő az életemben. Egy hétig voltam kórházban, majd ahogy jobban lettem, hazaengedtek gyógyszerek kíséretében. Ettől a naptól kezdve társam lett évtizedeken keresztül egy gyógyszer, melyet hol nagyobb, hol kisebb dózisban kellett alkalmaznom az állapotom függvényében.
A lejtő
17 éves koromig ki-be jártam a kórházba, átestem megannyi tükrözésen, polipeltávolításon, de az állapotom egyre csak romlott. Az okát igazán az orvosok sem tudták, és az általuk meghatározott tüneti kezelés is csak ideig-óráig tűnt elfogadhatónak. Beletörődtem… Az orvosok azt mondták, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség, meg kell tanulni együtt élni vele, és én ezt gyerekként elfogadtam. Az étrendem és az életmódom teljes mértékben az orvosok által előírtak szerint alakult, hogy az állapotom elviselhető legyen. Már amennyire elviselhető, hogy egy fiatal lány akár tinédzser korában, akár a 20-as évei elején nem tud kimenni az utcára, mert napi 20-30 hasmenéssel küzd (jobb esetben).
A mélypont
26 éves koromban jött aztán a mélypont: közölték velem, hogy nem colitis ulcerosa, hanem Morbus Crohn az, ami kínoz, és nem csak a vastagbelem, hanem az egész emésztőrendszerem érintett (a Crohn-betegség nem csak a beleket érintheti, hanem az emésztőrendszer bármelyik szervét, a szájtól a végbélig). Mindenhol fekélyes szakaszok és vérzések vannak, és sürgős kezelésre van szükségem.
„Tudtad, hogy a Crohn-betegség világszerte több millió embert érint, és a gyakorisága egyre növekszik?”
Újabb egy hetet töltöttem kórházban, közben a kislányom otthon várt. Ekkor már többféle szteroidot is kaptam az addig meglévő gyógyszerem mellé, majd valamelyest javult az állapotom, és hazamehettem. Ekkor viszont nem várt mellékhatások jelentkeztek, ugyanis a szervezetem nem jól tolerálta a szteroidokat: 160-170-es pulzusom lett. Ezen a ponton újra kórházba kerültem, és annyira rossz állapotban voltam, hogy azt mondták: sajnos szükségessé vált a bél egy szakaszának pihentetése, hogy a gyulladás csökkenjen, ezért ideiglenes sztómát kell képezni, amit később be lehet zárni, viszont az is elképzelhető, hogy a bél egy részének eltávolítása szükséges, amennyiben olyan súlyosan károsodott. Ilyenkor már nem ideiglenes sztómáról beszélünk. – A sztóma egy sebészeti beavatkozás során létrehozott nyílás a hasfalon, amelyen keresztül a bél egy részét kivezetik a testfelszínre. –
Ekkor éreztem, hogy forog körülöttem minden. Nem, ez nem történhet meg velem. Nagyon hiú vagyok, mindig is fontos volt a kinézetem, ezt nem tudom és nem akarom elviselni. Gondolkodás nélkül nemet mondtam. Persze próbáltak nyomást helyezni rám, hogy az életemmel játszom, de akkor és ott úgy éreztem, hogy most semmi nem érdekel, ez nem velem történik, és kell, hogy legyen más megoldása is ennek az egésznek. Annyit szenvedtem már, és ennek még itt nincs vége? Aznap még sajnáltam magam, majd másnap elkezdett járni az agyam. Vajon mik lehetnek az összefüggések? Valóban mindent megpróbáltam? Tényleg csak ez az egy út van, amit az orvosok mondanak? Mi van, ha létezik mégis más megoldása is az egyenletnek? Miért kell elfogadnom azt, hogy bizonyos emberek azt állítják nekem, hogy így kell leélnem az életem, és erre nincs megoldás? Tapasztalták, vagy csak tanultak valamit, és azt mondják mindenkinek? Kipróbált valaki mást is, vagy mindenki megfogadta az orvosi tanácsokat, hiszen ők tanultak legalább 10 évet? És még megannyi kérdés cikázott a fejemben.
A fordulópont
Ettől a pillanattól mindent egy lapra tettem fel, és azt mondtam: most megpróbálok mindent, amit eddig nem mertem, mert úgy érzem, nincs veszítenivalóm. Ha nem találok megoldást, a kislányomra való tekintettel kénytelen leszek vállalni a sztómaképzést, hiszen szüksége van az anyukájára.
Ettől a ponttól kezdve német, magyar és angol nyelven is kutatásokat és cikkeket bújtam – nem a Nők Lapját, hanem hivatalos szakirodalmakat –, és próbáltam összefüggéseket találni. Nyilvánvaló, hogy ha az emésztőrendszerről van szó, a táplálék befolyásolja az állapotot. Viszont én ekkor már az akkori tudásom szerint egészségesen táplálkoztam, hiszen két évvel korábban leadtam 25 kilót, nem fogyasztottam fehér lisztet és cukrot, nem ittam üdítőket, abbahagytam a dohányzást – ekkor már két éve –, és rendszeresen sportoltam. Tehát úgy gondoltam, hogy egészséges életmódot folytatok. Vagy mégsem?
Az orvosok meghatározták, mit és milyen elkészítési mód szerint ajánlott fogyasztani ebben az állapotban. De most tiszta lappal kezdtem, mintha nem is lennék érintett ebben a betegségben.
A felfedezés
Különböző élelmiszer-érzékenységi teszteket csináltattam, hogy hátha ez áll a háttérben, majd elhagyva azokat az élelmiszereket, amelyekre nagy valószínűséggel érzékeny lehettem, nem történt semmi változás. Ezután elkezdtem próbálkozni a leginkább gyulladáskeltő élelmiszer, a tej kiiktatásával. Szignifikáns változást nem tapasztaltam, viszont észrevettem más érdekességet. A gyerekkorom óta tartó borzasztó pattanásos bőröm rohamtempóban kezdett el letisztulni. Nem erre kerestem megoldást, de érdekes volt ezt megtapasztalni, hiszen nem létezett már olyan termék, amit ne próbáltam volna ki addig, hogy ne szégyenkezve kelljen az utcára mennem.
Az elkövetkező hónapjaimat azzal töltöttem, hogy a különböző élelmiszereket egymás után vezettem ki az étrendemből, dokumentáltam a megfigyeléseimet, majd vezettem vissza őket. 7 hónap eltelt már, és még mindig nem adtam fel. Egyszerűen élveztem azokat a tapasztalásokat, és azt, hogy én irányítom a szervezetemben a dolgokat. Bár a problémámra a megoldást még nem találtam meg, de úgy éreztem, hogy jó úton járok, és közel vagyok. Éreztem, hogy ez lesz a megoldás kulcsa.
2018 januárját írjuk ekkor. 7 hónap kísérletezés volt már mögöttem, rengeteg szakirodalom, amit elolvastam, videók, amiket megnéztem, podcast-ek, amiket meghallgattam, és egyre biztosabb voltam benne, hogy közel a megoldás. Mígnem egyik reggel úgy ébredtem, hogy MEGVAN! Egyszerűen tudtam, éreztem, és hirtelen nem értettem, hogy miért nem gondoltam erre már korábban. Persze miért is kellett volna, hiszen az orvosok ezt soha nem mondták, és nem voltak olyan erős összefüggések, amelyek ebbe az irányba tereltek volna.
Ezen a napon úgy döntöttem, hogy a glutén lesz a következő. Most eliminálom a glutént.
Azt kérdezed biztos, hogy mennyire volt nehéz? A válasz: iszonyatosan! Azt hiszem, semmi nem volt ilyen nehéz, még a kedvenc ételem sem. Szembesülni vele, hogy mennyi finom ételben van glutén, és hogy fogom ezt megoldani? Már ezen a ponton bizonytalan is lettem, és azt kérdeztem magamtól, hogy tényleg kell ez nekem? Olyan gondolatok kezdtek cikázni a fejemben, hogy eddig sem segített semmi, és jobb lenne talán a könnyebb utat választani, és egyszerűen hagyni az egészet. De ezt nem tehetem, hiszen annyira hiú vagyok, hogy nem mehetek sztómaképzésre. Így egy lehetőségem maradt, végig kell ezt csinálnom, akármilyen nehéz is, és titkon azt reméltem, hogy a glutén eliminálása sem fog segíteni, mert akkor ehetem tovább a sok gluténnel telített terméket.
A gyógyulás
Ezen a ponton gondolom, már mindenki sejti, hogy mi történt. Igen, pontosan az, amire gondolsz!
5 nap gluténmentes étrend után csökkent a hasfájásom, majd 2 hét után elmúlt a bélvérzésem. 1 hónappal később az energiaszintem fokozódott, a hangulatom is javult, elmúlt a hajhullásom. Az összes gyógyszert ekkor letettem, azt is, amit 20 évvel korábban, 8 éves koromban kaptam, és egyetlen nap kihagyás sem volt. A gyulladt aknék teljesen eltűntek az arcomról, hátamról és nyakamról, az emésztésem megváltozott. A hasmenésem teljesen elmúlt, végre gondolkodás nélkül tudtam menni bárhova.
6 hónap után kontroll tükrözésre mentem, és az orvosom nem akart hinni a szemének, én pedig a fülemnek. Ezt a mondatot, míg élek, nem felejtem el: „Ha nem én lennék az orvosa, és nem én vizsgáltam volna korábban, azt mondanám önnek, hogy makk egészséges, mit keres itt??” Hatalmas megkönnyebbülés volt ez számomra, és egy olyan útra terelt, amin éreztem, hogy még dolgom van. Ez volt 2018 januárjában, lassan 7 éve.
Azóta 6,5 évvel ezelőtt voltam utoljára tükrözésen, míg korábban évente 2-3 alkalommal is. Gyógyszert közel 7 éve nem szedek, és az állapotom kitűnő. Soha nem volt pár hónapnál hosszabb remisszióm.
Új célok
Rengeteg kérdés zakatolt a fejemben. Gluténérzékeny vagyok? Csináltattam erre is tesztet, cöliákia vizsgálat, genetikai vizsgálat, minden negatív volt. Akkor hogy lehet, hogy ilyen bélrendszeri gyulladást okozott? Lehet, hogy nem is vagyok Crohn beteg, csak bizonyos élelmiszerek okozták a problémámat?
Ezekre a kérdésekre szerettem volna választ találni, mikor rátaláltam egy képzésre, ami megadhatja nekem a kérdéseimre a válaszokat, és úgy döntöttem, hogy szeretném megérteni a miérteket, és sok embernek segíteni, akik hasonló problémákkal küzdenek, és teljesen reménytelenek már, továbbá mindenkinek, aki elhitte eddig, hogy a problémájára nincs megoldás.
A képzésbe azért fogtam bele 35 évesen, mert a saját tapasztalataim alapján rájöttem, hogy az egészség nem csak a betegség hiánya, hanem egy komplex állapot, amiért aktívan tenni kell. A saját példámon keresztül szeretnék másoknak is segíteni az egészségük és a jóllétük elérésében.
A történetem azt bizonyítja, hogy nem szabad feladni a reményt, és mindig érdemes keresni a megoldást, még akkor is, ha az orvosok gyógyíthatatlannak tartják a betegséget.
Fontos, hogy ne add fel, és higgy magadban! Az egészséges életmód és a megfelelő táplálkozás csodákra képes. Ha én meg tudtam csinálni, te is meg tudod!